KINGA KIRÁLYNÉ GYŰRŰJE

Messzi, túl az égig érő Tátra havas csúcsain, túl a szelíd hajlatú lengyel dombokon, folydogál a kék Visztula. Partján még ma is áll az ősi Wawel vára, a mesés, ódon szépségű Krakkó városában.

Itt élt hajdan a daliás termetű, de halk szavú Boleszláv, feleségével, a csudaszép Kingával, IV. Béla magyar király leányával.

A vad tatárok nemcsak a magyarok földj ét, hanem Lengyelhont se kímélték. Futott előlük mind, aki élő. A lengyel királyi pár az erdélyi havasok egyik zegzugos völgyében, egy sóbánya mély üregében keresett menedéket. Már talán egy éve is ott éltek, amikor egy lengyel érkezett, s hozta a hírt: Batu kán vad martalócai hazatakarodtak.

Nosza, fölkerekedett hát a királyi pár, bár jól tudták, hogy egy elpusztított ország vár reájuk.

Ám alighogy elhagyták a sóbányát - ami különben a királyné hozománya volt, amikor csak elébük toppant egy szakállas, vén koldus.

-   Jó uram, kegyes úrnő, adjatok egy falatot, ha Istent ismertek! - könyörgött a toprongyos aggastyán.

Erre a szépséges, szőke Kinga kettétörte az útra készített lepényt, s a koldusnak nyújtotta.

-   Nagyon köszönöm, ismeretlen úrnő! - hálálkodott az öreg. - Nem is felejtem el soha - s azzal megcsókolta a királyné kezét, ott, ahol a drágaköves aranygyűrű csillogott.

Ezután a királyi pár és a hírnök tovább folytatta útját az elpusztított Lengyelország felé. Mentek, mendegéltek hegyen át, völgyön át, amikor egyszer csak elérték a Magas- Tátra zordon birodalmát.

Közben leszállott az este, s az elcsigázott királyné egy lépést se tudott tovább menni. A hírnök és a király erdei mohából puha fekhelyet készített neki. Ám hiába volt a test fáradtsága, a szelíd, gyönyörű Kinga szemét messzire kerülte az álom. Hogyne, hiszen alig-alig evett valamit a hosszú úton, mostanra meg már egy mákszemnyi betevő falatjuk se maradt. De ő mégsem magára, hanem két kísérőjére gondolt, akik most is éhesen szenderültek álomba.

-   Ó, bárcsak adhatnék szegényeknek akár csak egy harapásnyi kenyeret! - búsongott a rengeteg riasztó csendjében.

Hanem akkor - álomnak rémlett - az egyik közeli, magos fenyő mellől nesztelenül előlépett egy sötétzöld ruhás, karcsú alak. Kinga királyné ajka sikoltásra nyílt - azt hitte, rabló.

-   Ne félj tőlem! - hallatszott egy suttogó leányhang. - Én az erdő tündére vagyok. Erdő apó, a mi gazdánk, akit te nemrég megvendégeltél, most elküldött engem, meghálálni jóságodat. Azt üzeni neked, hogy gyűrűdbe varázserőt lehelt. Bármi kívánságod legyen, csak forgasd körül háromszor az ujjadon. Ám jól vigyázz! Csak hármat kívánhatsz, s erről nem szólhatsz senkinek sem. - S a karcsú alak a hirtelen támadt fényesség közben eltűnt.

Kinga királyné egy darabig azt hitte, káprázat játszott vele, ám kíváncsisága nem hagyta nyugodni. Fölkelt hát moha fekhelyéről, és a még parázsló tábortűz mellé telepedett. Aztán úgy cselekedett, ahogy a tündér mondotta.

-   Jóságos jótevőm! Adj minékünk hétnapi eleséget! - suttogta.

Hát uramnak fia, lássatok csak csudát! A tábortűz mellett, a hűvösen bólogató, magas fenyők alatt gombamódra nőttek ki a földből a zsákok, batyuk, iszákok. Az eleddig kételkedő Kinga királyasszony megbátorodott, és most már egymás után, sorra kibontotta valamennyit.

Friss cipók, sajtok, oldalasok hullottak ki belőlük.

Reggel, amikor a korgó gyomrú király és a hírnök felébredt, ugyancsak ámultak. A királyné azonban még hites urának sem árulta el, kinek köszönhetik a csodás eleséget. Mindhárman jól belakmároztak, új erőre kaptak, s másnap aztán elérték a határt. Arcra borulva megcsókolták az anyaföldet, úgy adtak hálát megmenekülésükért a Teremtőnek.

,,Mi már nem éhezünk, de a szegény lengyel nép még igen” - mondta magában a jóságos királyné, s aztán egy óvatlan pillanatban, amikor a király és a hírnök nem figyeltek rája, háromszor egymás után megforgatta gyűrűjét, s ezt suttogta:

-   Ó, jóságos jótevőm! Küldj népemnek 1000 társzekér gabonát!

Alighogy kimondta, máris nagy dübörgés támadt mögöttük az úton. A király és a hírnök azt hitték, visszatértek a tatárok, de Kinga csak mosolygott, majd urához fordult.

-   Felséges férjuram, ezt az ezer szekér gabonát most hazavisszük Lengyelhonba, s szétosztjuk a mieinknek. Hadd legyen kenyerük s vetőmagjuk szegényeknek!

Harmadnap délután egy domboldalra értek, ahonnan már jól látszottak Krakkó várának, a Wawelnek kiégett tornyai. A királyné szeme könnybe lábadt.

-   Ó, bárcsak idehozhatnám erdélyi sóbányámat! Annak jövedelméből újjáépíthetnénk a várat.

És ekkor eszébe jutott a gyűrű. Megforgatta hát háromszor, miközben ezt suttogta:

-   Jóságos jótevőm! Hozd ide hozományomat, királyi sóbányámat!

E pillanatban a királyné legnagyobb ámulatára a drágaköves gyűrű lesiklott az ujjáról, majd sisteregve belefúródott a domboldal földjébe.

A király és a hírnök menten nekiláttak a keresésnek, de bizony hiába. Nagyon elbúsult erre a királyné, hiszen a szép gyűrűt menyasszony korában kapta a halk szavú Boleszlávtól. El is határozta: megkeresteti, kiásatja, bármennyi időbe telik is!

Alighogy hazaértek a lerombolt Krakkóba, máris futárt küldött bányászokért Magyarországba. Jó fél esztendőre rá meg is érkezett a száz magyar bányász, s ott, azon a helyen, a wielickai domboldalon, ahol a gyűrű a földbe fúródott, serényen nekiláttak a munkának.

Hetvenhat nap és ugyanannyi éjjelen dolgoztak már, de hiába. Ám a hetvenhetedik napon ugyancsak elámultak attól, amit láttak: a kiásott, hatalmas üregben, egy óriási sóoszlop kellős közepében tűzpiros-aránylón ott csillogott a királyné gyűrűje!

Azon a helyen aztán nagy sóbányát nyitottak, mely szakasztott ez erdélyinek a mása volt. Fel is épült jövedelméből az ódon Krakkó Wawel vára.

Ott lent, a bánya mélyén mindmáig vakítóan csillog- villog a szépséges Kinga királyné sóból kifaragott szobra is, a legenda pedig nemzedékről nemzedékre tovább él.